Tillmann J. A.: Bábel, Árkádia ——- (1 nap szerk. napló, LITERA.HU)

március 20, 2013

SCHUYFF peter-schuyff-1   Peter Schuyff

Reggel merő dér a mező. Jelzi jöttét a tél. Még nem a hó, csak leheletnyi jég. Amin futni még jó. A szkeptikus madarak, a dolmányos varjak ma elmaradtak.

Az nzz.ch (Neue Zürcher Zeitung) élén a pénz fellegvárainak megszállásáról szól a hír;

az Occupy Wall Street mozgalom átterjed Európára. Talán nem lesz hatástalan, ha a bankvilág izolációs szindrómában szenvedő szakmunkásai kénytelenek nap mint nap a realitással találkozni, szembesülni azokkal, akiket a virtuáliákkal űzött játszadozásuk nincstelenné tett. A tüntetőktől ezúttal volna mit tanulni. Persze lehetne máshonnan is indíttatást meríteni: héber ágon a hét évenkénti adósságelengedésből, vagy a kereszténység mesterfogásából (Nietzsche), melyben „a hitelező szeretetből föláldozza magát az adósért”; „az önmagát föláldozó Isten maga fizeti meg az adós tartozását, magára vállalva az adósságot…” (A morál genealógiája II, 21)

Debrecenbe, a Bábel és/vagy Árkádia konferenciára megyek; Janákyval utazom, akivel éveken keresztül ültünk egymással átellenben a MOMÉn. Mindig jó látni-hallani őt, kiérlelt ítéleteivel, finom iróniájával, és elképesztő történeteivel. Szinte észrevétlen jutunk túl az úton, és a beszélgetésbe merülve majdnem eltévedünk a városban. Homályos emlékeimre hagyatkozva – egy évig jártam az itteni egyetemre – némi kerengés után megérkezünk.

Az első előadást lekéstük, a második az enyém; Árkádiák Bábele címen írtam meg a nyár végén, mert a szervezők előre kérték. Vorlesung lett persze, nem Vortrag, így aztán újfent alkalmam van az írás és a beszéd műfaji és mediális különbségeivel való szembesülésre. A következő előadást még meghallgatom, aztán két építésztörténeti programot, meg az ebédet kihagyva Szilárddal találkozom. Klasszikus vonzalmainknak hódolva és megtört testünk késztetésének engedve fürdőbe megyünk. Ami a campustól kellemes sétányira van. És közben a Nagyerdő őszi pompájában is el lehet merülni. A gőzben aztán hosszan konverzálunk; később Ági is csatlakozik hozzánk. A jövő már itt is elkezdődött: küszöbön áll a bölcsészet felszámolása, s vele a tanárok elbocsátása; alakul a Nemzeti Elmegyengítés Rendszere. Időről-időre átmegyünk az új „siratófalhoz” (ahogy a helyiek nevezik), ahol a lezúduló vízsugár masszája és zúgása alatt feledjük korunk nyűgeit és időleges ízelítőt veszünk a nirvánából.

Közben azért munka is van: szóba kerül a Szemle következő, Mediator Dei et hominum  száma. Szilárd egy szigligeti beszélgetésünk során (http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=1070) megemlítette, hogy a középkori és barokk szövegek még tudnak arról, „hogy a Krisztuson keresztül való kommunikáció a Mindenséggel folytatott beszédnek a nyelve”. Kiderült, van írása Csokonairól, ami illene a tematikába. Csokonai teológiai tanulmányai folytán a kérdésben úgyszólván képben volt.

Az irodalom és a teológia közös terrénuma jut szóhoz a Szemle közelesen megjelenő harmadik szám legerősebb szövegében is: Edmond Jabès főként a barátairól, könyveiről, zsidóságról beszél, de az interjúban a leginkább figyelemreméltóak a vallások és a szövegek viszonyáról szóló gondolatai: „A zsidó Törvény nem olyan hajlíthatatlan, mint a mohamedán. A Korán törvénye kegyetlen. A judaizmus azért nem az, mert a zsidók kétezer évvel ezelőtt megértették, hogy a szöveget kérdezni annyi, mint önmagunkat kérdezni. Az iszlám számára a szöveg nem probléma. A szúra az szúra, tisztelik és nem kérdeznek rá. A zsidókat jellemző végtelen értelmezést nem ismerik. Ahogy a kereszténység sem. Ismerik az irgalmat, a jóságot, vagyis a judaizmus minden alapvető értékét, hitük azonban nem teszi lehetővé az alapokra való rákérdezést. Lehet elmélkedni, értelmezni is, de nem avval a zsidóságra jellemző kitartással, hogy helyesen értsék az Igét.”

Nekem úgy tűnik, hogy az utóbbit illetően Jabès téved; a patrisztikától Eckhardt mesteren át a modern szövegkritikán alapuló teológiáig elég szabad és kitartó a kérdezés. De kétségtelen, hogy van textolatria, nemcsak ikonolatria létezik. A képimádat egyszerű, közvetlen, a szövegimádat súlyosabb. Beeszi magát az elme minden zugába. A szövegimádó nincs tudatában a textus értelmének; a szöveg jelentése nem, csak imádatos jellege hat.

Aztán vissza a konferenciára, ahol Turányi Gábor tartott egy jó, példákkal alátámasztott eszmefuttatást tervezés és megvalósítás különbözéséről. Majd következett még két másik, építészet- és társadalomtörténeti szempontból érdekes előadás, Golda Jánosé és Sugár Péteré, végül Janákyé. Levélformában írott remek szövege a „szervesekről”, a kóros ízlésű „organikus” kulissza-építészekről szólt. Pontosan jellemezte ennek a magát ősinek, eredetinek, népinek, nemzetinek meg mindennek nevező társaság minéműségt, tényleges eredetét:

 „A nevezett díszletmesterek stílusa az Árkádiában idegen expresszionizmusból, a zaklatott steineri formavilágból, a wagneri dölyfös hitregék képeiből és más, innen-onnan, például az ügyben vétlen Gauditól, az ártatlan jugendstílből, a mit sem sejtő Scharountól, meg a jó ég tudja még hány felől összeszedett alakzatok zűrzavaros elegye. Valahogy Kós Károly híre is eljutott hozzájuk, nekik pedig volt merszük a nevét hamis zászlójukra tűzni. Formaviláguk inkább például a Nibelung énekekhez, a walkűrök lovaglásához, Wotan jeleneteihez, és hát főképpen a mindenféle felturbózott hősregéket megjelenítő képregény ipar, a fantasy termékeihez, ilyesmikhez passzolhatna háttérként.” A végén azon neves és névtelen építészek terjedelmes, képekkel támogatott listáját vezette elő, akiknek munkája – az előbbiekkel ellentétben – méltó arra, hogy építészetként tartsuk számon. Előadása hosszú tapsot kapott.

Janáky hazáig akar vinni, de lebeszélem. BMV-re váltok: busz, metro, villamos, megint busz. Útközben a Narancsot olvasom. Nagyon ül, az interjú a Deleuze-tanítvány José Gil filozófussal, érzik némi párhuzam  Salazar által fél évszázados mocsárba süllyesztett Portugália és a felvirágzás felé vágtató Magyarország mentalitása között : Salazar „megértette, hogy a félelem a kormányzás leggazdaságosabb eszköze.” Azt akarta, „hogy ne csináljunk semmit. Minden szürke volt, jellegtelen és szomorú. (…) Portugáliában soha nem történik semmi. És ha semmi sem történik, akkor senki sem felelős semmiért.” És különben is: megbűnhődte már a jövendőt.

A másik súlyos írás Sziklai János ügyvéd olvasói levele „népszámlálás”-ról. (A „nép” egyébként is kiment a divatból; zemberek vannak, meg – mintegy a tagadás szelleme jegyében – NEMzet.)

Amúgy sem szívügyem, hogy megszámláljanak. A közeli és távoli múlt éppúgy ellene szól, mint a jelen; súlyos bibliai és családtörténeti érvek mellett nem szeretnék öntevékenyen állami ártányok kezére játszani. Az ügyvéd írásából nyilvánvaló, hogy a kedves kérdések kiválóan alkalmasak a legsúlyosabb manipulációkra. Amúgy is nehezen tudnám eldönteni, hogy moszlim cigány, vagy zsidó buddhista legyek-e az adattömegkezelés kebelében. Nem mintha identitásproblémáim lennének. A kibontakozó jégkorszak idején nem árt Bert Brechtre emlékezni: az állam a leghidegebb hüllő.

Otthon még egy pillantás @ levelekre. Berlini barátomét idefordítom:

„A színházüggyel tele van az itteni sajtó. A súlya azonban elvész az euró-válságról szóló szakadatlan dobverés közepette. Minden más lábjegyzetté válik. A pápa-látogatás két napra fel tudta tartóztatni ennek a lármának az állandóságát. Hála Istennek, valami más! Ha jól emlékszem, a magyar felkelés sajtóját is a szuezi válságé szorította ki. A fényszórók forognak (forgatják őket), és a felzúdulás más irányt vesz.”

Hát igen. Bár azt a különbséget majd megemlítem neki, hogy anno egy megszállás esete állt fenn, mostanság meg minden önerőből történik. Úgyszólván tiszta „magyarságteljesítmény”, hogy a nagy drámaíróval szóljak.

Sűrű nap volt.

Alvás előtt még olvasok kicsit Navracsics Judit Szóaktiváció két nyelvencímű könyvecskéjéből. J’m azért vette, hogy megtudjuk, mitől is gondolkodunk mi másként, mint az egynyelvűek. Ami persze nem derül ki belőle, de altatónak jó.

•••

COPYRIGHT Tillmann, J. A.

Megjelent: Litera, a Pannonhalmi Szemle szerkesztőinek naplójában, 2011-ben.

http://www.litera.hu/netnaplo/babel_arkadia

Janáky

Janáky István (1938– 2012) Ljubjanában, 2006-ban.
Fazakas Rita fotója

http://bodrita.blogspot.hu/2012/08/emlek.html

Kategória: Uncategorized | Szerkesztés | Hoszzászólás »
Reklámok

Tillmann J. A.: “Tűz által történik”

március 17, 2013

Szemzo CD borito

A borítón Hardy Júlia Szíriusz β tortájának részlete

                                                                                                                                                                  Janáky Istvánnak, asztal-társamnak

Akár elindulhatnék emlékeimben egy érzéki utazásra; mondjuk “Itália ízeitől, a csapatin át a helyi húsokig, és tovább”. De több okból nem teszem.

Mivel a dunai sváb szubkultúrából származom, egyhelyben is úton vagyok. Egyfolytában kultúrák – és konyhák – között közlekedek. Így nem kellett különösebben kimozdulnom ahhoz, hogy világjáró legyek. A különbségek komparativisztikáját úgyszólván kezdettől fogva művelem. (Egyébként azt tapasztalom, hogy délvidéki és erdélyi barátaim is így vannak ezzel. Helyből világjárók vagyunk. Hozzánk képest a többségi kultúra képviselői többnyire hátrányban, azaz helyben vannak …)

Például csak át kellett mennem a harmadik szomszédba, hogy megessen életre szóló találkozásom a mustárral. (Nálunk ugyanis ez az ízesítő nem volt ismeretes.) Disznóöléskor történt Batiéknál; ők a sült májat mustárral ették, és így is kínálták; mi odahaza csak sóztuk. Attól kezdve egy ideig csak mustáros vajas kenyeret ettem…

Vagy csak ki kellett mennem a faluvégre, hogy szemrevételezhessem a juhsajtok sorát az esztenán. (Mely szóról csak jóval később tudtam meg, mennyire friss jövevény: az erdélyiekkel együtt érkezett az utolsó nagy népvándorlás során.) Igaz, juhtúrós puliszkát nem ott(hon) ettem, hanem egy Brassó fölötti faluban, Zabolán. Emlékét kevésszámú maradandó kulináris emlékem között tartom számon. Tejes-édes-fajta volt, fejedelmi étek – amihez mégcsak nem is kellett fejedelmi udvarba fáradni.

Nem mintha nálunk nem lettek volna efélék.

Nagyanyám konyhájának komplexitása külön értekezést érdemelne. Így például a Tere Krepel –

németre fordítva: Dürre Krepfel – sülése, ahogy a zsír habot vet a fehér tészta rácsai körül és az anyag fokozatosan aranybarnává alakul.

Vagy a Dampfnudl (magyarul talán gőztésztának lehetne nevezni), ami ökölnyi gombócok formájában készült, kis kemény talpacskákkal és kocsonyás rezgőtesttel.

Aztán ilyen volt a szombat-vasárnapi Kipl, ami sárgásbarna fényével rendszeresen felderengett gyerekkorom egén. Ez a kifli már magában is túlment minden más pék-sütemény-féleségen, de a Nagyapám méhészetéből származó mézbe mártogatva végképp felülmúlt mindent.

A mindenség egyébként más tekintetben is megjelent: a konyhai tűzhely körül. Elsősorban persze magában a tűzben, amit akkoriban még éleszteni és táplálni kellett, és lehetett nézni – ahogy a lángok lesznek, aztán elenyésznek. Közben pedig készül a jó; a harapni való.

De ennél közvetettebb kozmológiai párhuzamok is képződtek: az őslevestől egészen a felfúvódó univerzumig. Az előbbire talán a Krumbernsupö (németül: Kartoffelsuppe, magyarul: görbebogyó-, azaz krumplileves…)

A felfúvódó univerzumot a rétes készítése jelenítette meg: ahogy Nagyanyám hatalmasra széthúzta, majd meglebegtette a tésztáját. Aztán meghintette túrós/mákos/meggyes lokális csoportokkal, kisebb tejföl- és tejutakkal. Majd mindez összetekeredett mint egy könyvtekercs. És korántsem volt keserű, amikor az ember lenyelte…

Ennek ellenére a dúskálás és a dőzsölés – leginkább a romlott Rómához társuló toposza – számomra a Magyar Néphadsereg szervezésében eltöltött évhez kötődik. Az egyik epizód a Kopasz becenevet viselő kollégával kapcsolatos, aki az egri borvidékről származott, s utóbb azt hallottam róla, hogy egy pincészetben kötött ki. Egy szürettáji vasárnap délután – miután a látogatói már távoztak – az emeletes vaságy alsó részlegében heverészet, egy-egy szőlőfürtöt felkötött a felső ágy sodronyára. Így oda sem kellett nyúlnia, legföljebb csak kicsinyt meg kellett lengetnie, és a szőlő a szájába ért…

A másik eset abban a hatalmas hódmezővásárhelyi hodályban történt, ahová a hon védelmére hivatott hazafiak táplálkozni jártak. Egy ízben, amikor az “élőerőt”— ahogy a szakmai zsargonban a katonát nevezik – a tejberizs nevű élelemmel látták el, egy játékos kedvű “kis” katonának ötlete támadt: golyóvá gyúrta a meglehetősen tapadékony táplálékot és pillanatok alatt rízshólabda-háború tört ki az ezred ebédlőjében…

Pár éve figyeltem fel arra, hogy a kulináriák kérdése egyre nagyobb helyet kezd elfoglalni a nyugati kultúrában. Nem is a szakácskönyvek és az éttermek szaporodása mutatja ezt elsősorban, hanem témájának feltűnése az írott kultúra közegében: táplálkozástörténeti tanulmányoktól a „végigettük a világot”-jellegű útibeszámolókig. Ezek először a francia és német felületeken tűntek fel, aztán hullámaik hamarosan átcsaptak a hazai vizekre.

Nem szeretném elemezni a „szezammagos palacsintába göngyölt borjúmáj szederöntettel” címet viselő konyhakölteményt, aminek leírását a minap sodort elém a sors és a MÁV szeszélye; csak észrevételezem a nyelvi tényt. Szintúgy érdekesnek tartom az „elegáns, könnyed, ideális halbor” kifejezést, valamint „a kissé koraérett Chardonnay Barrique” esetét, aki „diszkréten simul bele az ízképbe”…

Nem akarom elvenni senki étvágyát, de az a benyomásom, hogy a telítettségből eredő eltompulás tüneteivel van dolgunk, amin halmozással, felfokozással, és egyéb raffinériákkal akarnak úrrá lenni arra szakosodott személyek és intézmények.

A magam részéről – a fentebb érintőleg ecseteltek mellett, valamint a közel és távol keletieken kívül – a két perc alatt elkészíthető ételeket kedvelem; főként, amikor magam vagyok a konyhafőnök. (Például sósból: tejföl paprikával és sóval meghintve, bele kenyérdarabkákat szaggatva és elkeverve. Az édesből pedig: kefir szőlővel és kevés sárgabarackdzsemmel borítva…)

Egyébként majd minden étel lehet mennyei eledel; az a lepény, ami egy bhaktapuri utcai petróleumsütőn készült, nem kevésbé, mint egy békés alföldi bableves. Élet és éhség kérdése, hogy adott étel minek találtatik. A különféle kultúrákban az ételtől-italtól való ideigtartó tartózkodást sem pusztán az önsanyargatás, vagy tisztulási diéta érdekében gyakorolják. Az étel, az ízek észlelése iránti érzékenység kiélesítése vagy helyreállítása is közrejátszik ebben. Barátom egy negyven napos böjtöt során, amikor csak gyümölcsnedveken élt, arról számolt be, hogy egy idő után már a lélegzetvétel is ízletessé vált a számára. A levegőnek íze lett. A lélegzet, a lélek-zet, a lélek és a test így ér össze. Hisz „tudjuk, hogy a táplálék hatása tűz által történik.” (Franz von Baader: Über das heilige Abendmahl)

MEGJELENT: Irodalmi Jelen  2009, február  http://www.irodalmijelen.hu/node/1087

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Oma-fejhallgatoval-83ban

Nagyanyám, Theresia Patton Walkmant hallgat (1983)

Tillmann J. A.: Párhuzamos paradicsomi pillanatok (Képek és emlékképek)

február 14, 2010

Fuveszkertben film still

Mult-kor /rend. Monory-Mész András/

Mostanában elég sok minden alakul át. Egyebek mellett az érzékelésünk is. A szemünk, amivel a változás vadonát követjük, egyre gyakrabban rebben egyik csapásról a másikra. Tekintetünk csak olykor, pillanatokra állapodik meg egy-egy tisztáson.

Állandósuló átrendeződésben élve gyakran viszonylagosnak találjuk a dolgokat, tűnékenynek a találkozásokat, kérdésesnek a kötelékeket. A relációk felcserélhetőnek, a történések visszafordíthatónak tűnnek, a szereplők helyettesíthetőnek látszanak. Mintha a körülöttünk kavargó képek pergését bármikor, tetszőlegesen vissza lehetne forgatni vagy akár másként is lehetne vágni. A viszonylagosság e világa ugyanakkor mondhatatlan vágyakozást is ébreszt a visszavonhatatlan, a változhatatlan, a kétségtelen iránt.

Az esetlegességek erdejében csak a kezdetek környékén lelünk kétségtelenre: a személyes kezdődés, valamint a közös kezdeteink környékén. Kezdeteink ténye kétségtelen, a bennünk minderről élő képek alakíthatósága azonban a kezünkben van. Akár kedvünkre is rendezhetjük és alakíthatjuk őket. Hisz amúgy sem képezik kizárólagos tulajdonunkat, sokkal inkább egyesült emlékeinket jelentik. A különféle elbeszélések, a nyilvános képek vagy mások emlékképei éppúgy éltetik élménykörét, mint a legszemélyesebb emlékeink. A kizárólagosan személyes, közös vonatkozásaitól megfosztott magántörténelem, magánmitológia tulajdonképp értéktelen. Ám minél messzebb megyünk vissza a múltba, a saját múltunkba, annál közösebbé kezd lenni minden.

A kisebbik lányom a nővéréről készült képeket nézve egyszer kijelentette, hogy azok őt ábrázolják. Ehhez azóta is makacsul ragaszkodik. És tulajdonképpen igaza is van: kezdeteink közösek. És olykor kísértetiesen hasonlítanak is egymásra: közös helyzeteikkel, színtereikkel, a fájdalom vagy az öröm közös kifejezéseivel az arcokon.

Sok fénykép is ilyen párhuzamos paradicsomi pillanat feltárására tesz kísérletet. Mert a kezdetnek ez a köre az, amit édeninek vagy paradicsominak szoktak nevezni, lévén hogy valami visszavonhatatlanul elmúlt és elérhetetlen teljesség rejlik bennük. Amit éppen ezért őrzünk elevenen emlékeink és sejtéseink mélyén. Ez az a pont, amihez képest viszonyítunk – és ahová nemritkán visszavágyunk.

A Paradicsom (a görög paradeizosz, a perzsa pardesz) szó eredetileg “körülkerített ligetet” jelentett. Képek esetében ez a körülkerítettség kézenfekvő. Már csak a ligetet kell feltárni és benépesíteni. A párhuzamos szálakon futó és gyakran érintkező élettörténetek telítve vannak erre alkalmas támpontokkal, az esetlegességükben is egyetemes érvényű emlékekkel, fákkal és virágokkal, őskertekkel és ősszülőkkel. Az ilyen feltárásnak természetesen megvannak a maga veszélyei: az untig ismert üres idillek és a nosztalgikus elrévedések esélye övezi.

A fényképek szinte mindig a jelent kívánták követni. Pedig amióta szertefoszlott az egyenesvonalú előrehaladás, az általános avantgárd illúziója, tulajdonképpen minden idő és minden kor egyenrangú és egyaránt érdemes lehet a felkeresésre: bejárható az emlékek szigetvilága, újra felfedezhetők leletei; a távolság, ami más helyektől és más jelenektől elválasztja. Azon túl pedig már minden a megközelítés módozatán és a feltárás minőségén áll. Az így megalkotott képekben tárulhat fel a másként megközelíthetetlen, közös múltunk képvilága is.

(1991)

Mátrai Péter kép-hamgképzése

Elhangzott a LIGET GALÉRIÁban

Megjelent: VIGILIA 1991/5.

COPYRIGHT  Tillmann J. A.

Tillmann J. A. : ADRIANAPLÓ

február 14, 2010

t-EVA-1 Eva-Maria Schön

A békés balkáni nyár Karlovac alatt kezd a háborús hírekkel egybehangzóvá válni: módszeresen szétlőtt falvak során megyünk keresztül. Kilyuggatott, félbeszakadt házak; a nemzeti típusú tébollyal tökéletesen társult technikai természetű műrommező. Az eszme méltó emlékműveinek egyike. A szomszéd szerb falvak szakadárai céllövészetet játszottak itt a „ha rövid a farkad és üres a fejed, toldd meg egy fegyverrel” mottó alatt. Az épen maradt házakban horvát őrszemek. Nem bánjuk.

Másnap

már a tengerparton meditálunk mindenekről. Szemközt Krk szigete. Hosszan elnyúló, erősen erodálódott földtörténeti fejezet. A természettel történő feltöltődés természetén való tűnődésre késztet: Miként is maródnak belénk ezek a szigetfoltok, hegyhátívek, napszakfények. Hogyan is képesek különféle koholmányaink ennyire elfedni előlünk a természetes talapzatot, hátteret, a hollétet?

Másodjára járunk itt. Az ismétlődés köreiben jobban érzékelhetők a napszakok változó fényei, a színek kiélesedése és eltompulása. Az éles reggeli kékek az égen, a zöld/higany/tinta-változatok és átmenetek a vízen. Az alkonyi pasztel-árnyalatok a házfalakon, a kapubélletek homokszíne, a sziklák százféle szürkéje. Az almán ejtett véletlen vágások a hegyvonulat íveire rímelnek.

A ház,

amiben lakunk, egy borókával, sziklákkal és finom illatú füvekkel borított hegyoldalon áll a falu fölött. Kőkerítését esténként csillagvizsgálónak használjuk. Rajta hanyatt fekve kitűnően kontemplálható a Tejút. (Nincs fényszennyezés.) Néha meteorok metszenek világló vonalakat a végtelenbe.  A csaknem tökéletes csendben csak egy vízcsap csepegése hallatszik; állandóan Steve Reich Music for Pieces of Woodját adja elő, a tikfa hangszín megtévesztésig tökéletes, akárcsak a ritmus. Később feltámad a bora, a jótékony hűvösségű hegyi szellő. El vagyunk varázsolva.

Napjaink elég egyforma lefolyásúak: a reggelek révületén túljutva munka következik a teraszon: néha tőmondatokat táplálok a tárlóba, vagy a válogatandó tanulmánygyűjteményt olvasom (Physik und Transzendenz). Aztán a hölgykoszorú sűrűsödő sürgetésének hatására elindulunk. (A főtéren áthaladva köszöntjük a falu közszemlére kiült véneit, Lili pedig ellenőrzi, hogy a polgármester kicsapta-e már kertjébe a tehenét.) Útközben még egy másik falun, Zagonon megyünk keresztül; a név valahonnan ismerős, de csak sokára villan be Mikes Kelemen és a másik, az erdélyi Zágon, ahol sok éve jártam. Aztán a szerpentinen szlalomozva, némi életveszély mellet (szakadékok számosan, korlátok csak kivételesen) legurulunk a tengerhez.

A második vagy a harmadik napon felmerül bennem mindezek feljegyzésének terve. Hívószavakban. E helyt ennyire telik. A kivitelezés kicsinyt hosszadalmasabb. És kevésbé objektív. (Az ember egyébként sem felvevőgép. Eleve és előre vág, sűrít, kihagy, képzel és elvon. Az öntudat kompozició, mondja Virilio. A szövegről nem is beszélve.

Akaratlan

antropológiai tanulmányok a strandon. Testek, arcok, alakok, típusok. Illírek, dalmaták, szlávok. Talján társaság, köztük egy mellben erős ősmáter. Egy pirulós, ikonarcú pincérlány. Bizánci genotípus. Ami nem hátráltatja abban, hogy jól átkenjen. (A pénzmennyiség ugyanis kezelhetetlen: a négyszáz százalékos infláció folytán százezreket hordozunk a zsebünkben.)

A háború folytán helyreállt az őslakosság dominanciája. Noviban elviselhető mennyiségű a német. Feljebb, az Isztrián, ameddig a félősebbek is lemerészkednek, már kevésbé.

Szépmívű – vagy magukat annak vélő – női személyek látni engedik megannyi oldalukat. A közkinccsé tett keblek nem mutatnak nemzeti jelleget: nagyok is, kicsinyek is, kerekek is, körték is. Mellettem egy tejfehér teremtés a reinkarnációról olvas. Egy idős férfi két mankóval himbálja magát a tengerhez. A hullámokhoz közeli sziklán heveredik le. Aztán a szemlélődést elunva, vagy a vízre vágyva bevonszolja magát a sekélybe. Arcára kiül az ősélmény átható öröme. (Kínlódását kifelé nem bírjuk elnézni: Elémegyünk, karjai kétfelől megmarkolva segítjük ki.)

Ezen a hőfokon mintha megállna az idő. Lassúbbak a mozdulatok. Minden más sebességgel zajlik. A tenger kimeríthetetlen meditációs mező. Kintről a végeérhetetlen vízhegyek és -völgyek találkozása, a mindegyre vibráló interferencia-mintázatokkal. Benne a leírhatatlan lebegés, önfeledt ősélménykeresés. Hullámnyugalom.

Délben,

mielőtt árnyékban is szétolvadnánk, visszavonulót fúvok. Babérillatfelhőkön és elnéptelenedett falvakon keresztül megyünk haza. Ebéd után mindig eldőlünk. Elalvás előtt a lányok Nils Holgersonnal utaznak: Smaland, Bohuslan, Dalarna neve keveredik fejükben a környékbeli helyekkel: Bater, Nehaj, Bribir.

A hosszú sziesztáknak köszönhetően egy nap alatt rendszerint kettő történik velünk. A másodikat, ébredés után, a magam részéről kávéval és duhannal kezdem a kertben. (A nyelvtörténetben is egyvégtében úton vagyunk; nap mint nap jólismert szavakkal szembesülünk: hvala (hála), lanac (lánc), krompir (krumpli) etc.) Levél barátoknak Tokióba és Berlinbe.

Újra

lecsorgunk a tengerhez. Felnőtt szekciónk felváltva úszik át a szemközti szigetre. A lányok fürdőzés közben kagylókat, csigákat és köveket gyűjtenek. Hanna egy marokkőből és egy faütőből zeneszerszámot fejleszt. A kövön ősdigitáliák; majd elküldjük Kristófnak, hogy fejtse meg őket. Magam is hosszasan lapozgatom a Kavicsok Könyvét a parton.

Hogy változást vigyünk a lefolyásba, a szomszédban összeszedett deszkákból tutajt ácsolunk. Utóbb a hullámok sodrára bízzuk, és hosszan nézzük távolodását.

A tenger

hullámai mellett esténként a rádióhullámok tartományát tanulmányozzuk. Erre a hegyeken túli hadihelyzet követése késztet. A Nemzeti Kereplőről[1] egy idő után átállunk a SZERre[2]. Mellékhaszna a magunkkal hozott recsegőnek, hogy így némi zenében is van részünk. Érdekes éteri arányok; jószerével semmi klasszika. Az URH-tartomány hallgathatatlan: a helyi adókon a hatvanas évek, a túlparti taljánoknál saját fejlesztésű újsemmi. A rövidhullámsáv ellenben ezer egzotikummal kecsegtet: orientális etno, leginkább az iszlám világból. A sivatagok sóhaja. Egyéb leletek: Moszkva, Szófia hangja németül. Lenyűgöző vasárnap reggeli kopt? szír? maronita? liturgia. Este emelkedett horvát nyelven misét hallgatunk.

Kirándulunk

Az uszkók várát Zenggben tavaly már bevettük; szintúgy megjártuk Rab szigetét. Délebbre nem tudunk menni. (Lövik a maslenicai pontonhidat; a horvát tengerpart északi és déli fele közti egyetlen szárazföldi összeköttetést.) Irány Rijeka; a várban még nem voltunk, az akváriumot sem láttuk (nem is fogjuk; már csak ’65-ös útikönyvünkben szerepel). Trsat vára, Fiume fölött a hegyekben. Benne timpanonos templomocska, butik, kavárna és macskák. A lakókastéllyá átalakított erődben magunk is ellaknánk.  Addig is teraszáról tágítjuk szemhatárunkat, különös tekintettel a tengerre, közbül várossal és kikötővel. Lányrajzok létesülnek; üdítő nedű, káva fogy, duhan füstöl. Képeslapok íródnak a távolban tartózkodó közelieknek. Utána a már bevált kikötői kocsmában ebédelünk, ahol a pincér ismerősként üdvözöl bennünket.

Bevetjük magunkat egy beszerzőkörre a belvárosba. A könyvesboltban Bachelard és Devereux mellett Róheim Géza könyve. Hazafelé, az olajfinomítós fjord szakadékai fölött Hanna kétpercenként közli: ő nem fél! Megyünk, mint a meszes; mint itt mindenki. Bemérnek, lemeszelnek. Közlekedési kihágást követtünk el. Türelemjáték indul. Öt perc múltán, egy Ne dobre! intelemmel ellátva tovahaladunk.

Szombat

esti karnevál Noviban. Legionáriusnak öltözött férfiak, hawai színezékű háziasszonyok, leányaikkal. Rövidnadrágos katonatiszt; az övén gránátfüzér kólásdobozokból. K.u.K. köztéri zene. Korzózók.

A városban néhány utcai árussal több van a tavalyinál. Ezzel körülbelül le is írható a helyi dinoszaurusz (Leviatán) dinamikája. Hazafias hadikommunista mélyhűtésben az álladalom: állottság, álság, álmosság, ólmosság; a hazulról jólismert prezervatív konzerv, akarom mondani konzervatív szerepkörben tetszelgő szerv. A közismert K-Európai kisnemzeti középsemmi, helyi kiszerelésben. A ponyván könnyűzenei középmezőny kalózgyanús kazettákon. Mellettük, egyebek közt Windelband filozófiatörténete; akárcsak annakidején otthon, a Lét és semmi. Képeslapot kérek; a fiatal árus odaszól barátnőjének: – Razglednica. Hirtelen hideg futkosás a háton; hol is vagyunk? hányat is írunk?

Másnap

a Velencébe menő hajóra váltunk jegyet; szerda reggel megy, és este jön vissza. Alapos előkészületek. Aztán hajnali kelés; a hegyek közt még sokáig tart a sötét. Az utazási iroda előtti hiábavaló várakozást egy óra multán feladjuk. (Dubrovnikból nem érkezett meg tegnap a trajekt.) Vert reményű hadainkkal visszavonulunk. Álmomban előbb egy keleti, majd egy nyugati utazásra indulok, az utóbbi végén arra a következtetésre jutok, hogy Velence elsüllyedt.

Délután erős sejtelem éled bennem, hogy a hátramaradottak közül valaki meghalt. (Otthon Vidrányi halálhíre fogad.)

A hálózatok

határain ki-be járva állandóan alkalom kínálkozik az ámulatra, a rácsodálkozásra: a háború és béke határán, a járhatalan hegyek (a felső falu fölött véget ér az úthálózat) és a transzadriai összekötőút között, az ismert és kikövetkeztethető és a váratlan, véletlenszerű között.

A kiépített, behálózott és kezelhető körzetei körül roppant sziklarengetegek. Levegőegek. Világtengerek. Parti olvasmányom – H. Rheingold: Virtuelle Welten. Reisen im Cyberspace –mintha ennek az öntudatlan belátásáról szólna: a Föld feltárása és hálózatokba foglalása megakadt a lehető határán. Mindegyre megtorpan a bevehetetlen területek, az integrálhatatlan mértékek előtt, fennakad a követhetetlenül növekvő komplexitáson. Ezért aztán egy ideje befelé fordult, a hálózatok belső bonyolítása és sűrítése felé tart.

MEGJELENT: Magyar Napló, 1993.09.17.

COPYRIGHT TILLMANN J. A.


[1] Kossuth Rádió

[2] Szabad Európa Rádió (akkor még volt magyar adása is)